In your shadow I can shine - 1.

1.

Négy év. Talán túl hosszú idő. Ennyi túl hosszú idő együtt lenni valakivel, hát még együtt nem lenni. Minden nap csak úgy spontán eszedbe jut vagy talán egyszer vele is álmodsz és hajnalban félálomban azzal vigasztalod magad, hogy ha már kevésbé leszel álmos, akkor majd reggel erőt veszel magadon és felhívod.
Négy év. Ennyi telt el azóta, hogy láttam volna a Kaulitz ikreket. Vagy Georgot. Vagy igazából a családomon és Gustavon kívül mást. Ekkor már második éve éltem Tokióban és  a japán Vogue művészeti rovatát vezettem. Programajánlókat, album kritikákat írtam. Hogy boldoggá tett-e? Nem tudom. Jónak jó volt. Pörgős volt az élet: étterem megnyitók, privát partik, sok kávé, mini koncertek. Nekem nem a napfelkeltével kezdődött a nap, inkább azzal zárult és három óra alvás után rohantam is be a szerkesztőségbe. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy boldog vagyok-e. Bár talán ez is egyfajta boldogság.
Aztán egyik este váratlanul megcsörrent a telefonom.
-Igen, ébren vagyok-riadtam fel hideg verejtéktől rázkódva
-Elise? Tom vagyok. Tom Kaulitz.
-Tom, Tom... Szia-nyögtem-Mi van veled?
-De jó hallani hangod-nyögte
-Jól vagy?-suttogtam a szemeimet dörzsölgetve
Ash mozgolódni kezdett mellettem, így inkább kimentem a konyhába.
-Kórházban vagyok.
-Mi? Mi történt?
-Nem, nem én. Bill-elakadt a hangja-Megint ugyanaz. Segíts! Szüksége van rád és nekem is.
Dühös lettem. Tudom, ez rossz dolog, de akkor is. Felém se szagol több évig, mikor bajba kerül, akkor meg rögtön engem hív.
-Tom én Tokióban lakom-nevettem fel zavartan-Ezt te sem gondolod, hogy...
-Tudom, küldök repülőjegyet csak gyere ide!
-Nem-mondtam határozottan-Mikor LA-be költöztetek, az internetről kellett megtudnom. Most meg fussak az első szóra? Hát nem. Van saját életem, bármilyen meglepő.
-Igazad van, felejtsd el. Bocs, ha zavartalak. Szia-tette le a kagylót
Elképzeltem azokat a szomorú kiskutya szemeit, amivel akkor nézhetett és rögtön mardosni kezdett a lelkiismeret-furdalás.
Persze Ash felkelt a telefonálásra és utánam jött.
-Megint valami munka dolog?-adott egy puszit az arcomra
Megráztam a fejem.
-Az egyik barátom hívott. Tudod, akivel azon a képen vagyok, Tom. Bill kórházba került. Gondolom, megint szét van esve és Tom azt várja, hogy én rakjam össze-dőltem a konyhapultnak
-Bill a testvére, igaz?
-Igen-mély levegőt vettem-Mindegy. Menjünk vissza aludni!-legyintettem
Visszabújtunk az ágyba és már vagy fél órája a szembe lévő toronyházat bámultam, mikor Ash megsimogatta a hátam és valamit halkan motyogott.
-Mi?-fordultam felé
-Menned kéne. Nem tudom, hogy mi volt régen és nem is várom, hogy beszélj róla, de szerintem menned kéne.
-Nem hívott már négy éve legalább, erre most...
-Most újra kellesz az életébe. Te sem hívtad, megvoltál nélküle.
-Igen, de én gondoltam rá sokat csak...
-Lehet, hogy ő is gondolt rád. Nem tudhatod. Te is változtál, ő is, de most megint szüksége van arra, hogy ott legyél és csak mert évekig nem beszéltetek, még nem szüntetek meg barátnak lenni.
Nem mondtam rá semmit csak dacosan meredtem magam elé.
-Tudom, hogy már fejben becsomagoltad a fehérneműidet, szóval menj!
-De a munka...
-Onnan is le tudod adni a cikkeidet és van már telefon is...
-Mitsuko ki fog nyírni.
-Meg fogja érteni. Majd teszek róla-mosolygott-Menj!
Nem telt bele két percbe, ki keltem az ágyból és nem sokkal később tárcsáztam is Tomot.
-Igen?-szólt bele fájdalmasan
-Hat óra múlva indul a gépem. Most foglaltam jegyet. Gyere ki értem  az LAX-re helyi idő szerint este 9-re. Az időeltolódással ott...-gyors fejszámolásba kezdtem-Az reggel hat. Hozz kávét.
-Tényleg jössz?
-Azt mondtad szükséged van rám. Ezt még sosem mondtad. Megyek, Tom.
-Köszönöm-csuklott el a hangja
Azt hiszem sírt, bár ezt sosem vallaná be. És én is próbálom magam azzal nyugtatni, hogy talán nem is, mert ha igen, akkor Tom vagy elvesztette a golyóit vagy tényleg nagy a baj.