2.
-Welcome to LA!-köszöntött tökéletes angol akcentussal Tom a reptéren
-Voltam már itt, de azért köszi-vetettem oda közönyösen
-Jó, akkor konichiwa?-próbálkozott japánul
-Szia, Tom-öleltem meg, ő pedig hosszasan vissza
-Annyira jó, hogy itt vagy.
-Na jó!-löktem el magamtól-Tessék, ez a kézi poggyászom, fogd, meg van még egy bőröndöm-indultam el célirányosan a csomagomért
-Meglep ez a kevés cucc.
-Csak egy hétre jöttem.
Megkerestük a nagy bordó bőröndöt és kimentünk Tom kocsijához. Szótlanul kinyitotta a csomagtartót és berakta a táskáimat, míg én beültem az anyósülésre. Beült ő is és elindultunk.
-Útközben kérsz reggelit? Megálljunk valahol?
-Nem-kortyoltam bele Tom pohártartójában felejtett friss kávéjába-Látod, reggeliztem. Vagyis vacsoráztam... Ahh, jat leg.
-Ne már! Te imádsz reggelizni.
-Az régen volt, most már nem igazán megy a reggeli evés, vagy úgy az evés általában-vontam vállat
Tom ismét elhallgatott.
-Hogy vannak a szüleid?-kérdezem meg pár perc csend után
-Jól. Ők még nem tudják, hogy jössz. Anya biztos teljesen odáig lesz.
-Együtt laktok?
-Nem, ők néhány utcával arrébb. Tetszeni fog a környék. Nyugodt, családias. Egy dombságra épült az egész. Majd elmehetünk sétálni meg kutyát sétáltatni...
-Oh a híres Pumba!
-Látom naprakész vagy.
-Igyekszem.
-Neked van most kutyád ott Tokióban?
-Nincs. A város közepén lakom a negyvenkettediken egy modern, katalógusszerű lakásban, aminek a konyháját még kavé főzésre sem volt időm használni-nevettem el magam az ambivalens helyzeten
-Pont, mint Georg.
Nem reflektáltam és azt hiszem, Tom tudta, mennyire érzékeny pontra tapintott, így újabb szótlan perceknek néztünk elébe.
Húsz hosszú perc és három a kocsiból elküldött e-mailem után megérkeztünk.
Kipakoltuk a cuccokat és bementünk a házba.
-Nagyobbnak képzeltem-fordultam körbe-Mármint tudod... Úgy képzeltem, hogy van egy óriási ülőgarnitúra,-mutattam a kezemmel jobb oldalra a nappaliba-ahol tévézhetsz, aztán a konyha modern, hogy Billnek délután háromkor a reggelijét még a szájához se kelljen emelnie-böktem balra-de a terasz,-indultam el előre és kiléptem a gyönyörű kilátású teraszra-na igen, ez viszont tökéletes-néztem Tomra mosolyogva
-Már nem tévézek-bökte oda halkan
-Hát már én sem-indultam vissza a házba
-Az emeleten van egy vendégszoba. Az a tiéd. Van hozzá fürdő is.
-Ria?-fordultam Tom felé
-Tessék?-nézett rám meglepve
-Hát hol van Ria?
-Oh, tudod, neki is van egy saját és ő most ott...-habogott
-A hosszú kapcsolat titka, mi?-indultam fel az emeletre
-Balra-kiáltott utánam a bőröndöket cipelve
-Na és Pumba és a másik kutya?
-Ők anyáéknál vannak.
-Szóval ketten vagyunk-ültem le a nagy fehér takarós franciaágyra
-Igen-dobta le a bőröndöket és leült mellém-Ketten.
Hátra dőltem az ágyon elnyújtózva és körülnéztem a szobában.
-Miért vagyok itt, Tom?-tettem fel a kérdést
-Mert imádsz-dőlt hátra ő is
-Most komolyan... Miért?
Mély, gondterhes levegőt vett és vonakodva ugyan, de belekezdett.
-Emlékszel mikor Bill és Andreas szakítottak... Mikor is?
-2007 talán? Valahogy úgy a Zimmer turné környékén.
-Igen... És tudod Bill... Szóval...
-Tudom...
-Hát együtt volt egy sráccal másfél évig, aztán az furán kezdett viselkedni. Hanyagolta őt, Bill meg tudod milyen: mindig az kell neki, aki nem lehet az övé. Meg is csalta, elvileg kétszer, de a fene se tudja. Ez is úgy derült ki, hogy Bill talált egy listát a srác skalpjairól.
-Mi? Ki ír már ilyet?! Jó ég!-csattantam fel
-Mindegy, de Bill visszafogadta. Aztán csak nem lett jobb a helyzet. Volt egy harmadik, egy modell srác, Bill féltékeny volt rá, de mindig leszerelte őt azzal, hogy ez a modell ez csak ráakaszkodik, mert a srác, amúgy fotós, ezt talán nem mondtam...
-Fotós... Folytasd!
-Aztán egyik este Bill kapott egy üzenetet ettől, a sráctól, hogy kopjon le és hogy ők már egy hónapja hivatalosan járnak. Érted, Bill pasijával járt és közben írt neki egy ilyen lekezelő levelet, mintha Bill lenne a felesleges harmadik.
-Bill kiakadt, igaz?
-Teljesen kiborult, őrjöngött. Aztán másnap találkoztak és a srác kimagyarázta annyival, hogy ez nem igaz, csak egyszer kavartak, Bill meg visszafogadta.
-Bill egy idióta.
-A srác érzelmileg zsarolta...
-Akkor is!
-Mindegy, aztán az egyik ismerősünk szólt Billnek, hogy amúgy a pasiját együtt látta ezzel a sráccal, de Bill még mindig nem dobta ki. Végül egy héttel ezelőtt megint összevesztek és a srác szakított Billel. Érted, még Billt tették lapátra. Ráadásul egy csomó pénzzel tartozik neki. Szóval köddé vált, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre és Bill teljesen beleőrült.
-Mit csinált?-fordultam Tom felé
-Tegnap előtt haza értem a stúdióból,-lábadt könnybe a szeme-Bill a fürdőkádban feküdt, felvágta az ereit. A víz csupa vér volt...
-Úristen, Tom!-ültem fel
-Kiszedtem a kádból és hívtam a mentőket. Az én hibám-ült fel ő is
-Miért lenne a te hibád?
Tom a kezébe temette az arcát.
-Tudod, mikor ide költöztünk, eljártunk bulikba. Sok buliba. Tudtam, hogy Bill egy ideje már megint...
-Megint drogozik, igaz?
Tom bólintott.
-Nem volt magánál akkor sem, mikor megtaláltam. Túladagolhatta volna magát, meg is halhatott volna. Vagy elvérzik-Tom összepréselt ajkakkal próbálta visszafogni az arcán legördülő könnycseppeket
-Hogy van most?
-Összevarrták a sebet a karján, de teljesen szét van csúszva. Vagy őrjöng, vagy üveges tekintettel bámul a semmibe. Nem eszik, nem iszik. Az én hibám, Lieso.
-Tom, hallgass ide!-fogtam a két kezem közé az arcát-Emlékszel, mikor tizenhét volt és ugyanezt csinálta? Bill ilyen, Bill így jelez, ha segítségre van szüksége. De most már minden rendben lesz, itt vagy neki és én is. Bill jól lesz. Hányszor mostuk őt fel a Schrei turné alatt a padlóról? Na és téged? Mégis itt vagy!
Tom aprót bólintott, majd letörölte a könnycseppeket, amik a pólójának a nyakát már benedvesítették.
-Aludj egyet! Amíg lezuhanyozom-öleltem át
-Aludhatok itt?
-Persze!
Tom levette a cipőjét, majd bedőlt az ágyamba, mialatt én kipakoltam és elmentem fürdeni. Miután kész lettem, nem akartam felkelteni, így lementem a konyhába és főztem egy kávét.
Tom vagy a bitang hangos kávéfőzőre vagy arra, hogy nem vagyok ott, de felkelt és lejött utánam.
-Jobban vagy?-öntöttem egy sima feketét Tomnak
-Sokkal-vette el mosolyogva a csészét-Jó így a hajad. Sosem volt még ennyire rövid.
-Leér a vállamig!
-Igen, de mindig sokkal hosszabb volt.
-Hát most elvileg ez így divatos, vagy mi...-kortyoltam bele a kávémba Tom bókjától elpirulva
-Felhívom anyát, elvileg ő most bent van és megkérdezem, hogy van aztán indulhatunk is.
-Remek.
Fél órán belül el is indultunk a kórházba. Útközben Tom elmondta, hogy átszállítják Billt egy rehabilitációs központba, ahol terápia vár majd rá.
-Dili doki? Ha eddig nem tette, ezután tuti kinyírja magát.
Persze, erre a kijelentésemre kaptam egy mogorva oldalra pillantást.
-Sajnálom, én csak azt mondom, hogy Bill... Mindegy-süppedtem bele az ülésbe
-Bill biztosan meg fogja érteni. Majd... Egyszer...-szuszogott gondterhesen Tom
Olyan más volt. Számomra mindig is ő volt az okosabb, az érettebb, nem pedig Bill, de akkor is. Mintha legalább húsz évet öregedett volna, mióta utoljára láttam, és nem a külsejére gondolok, mert az ugyanolyan laza volt, mint eddig. Egyszerűen a testéből áradó energiák változtak meg gyökeresen. Nekem mindig is ő volt a kis Tom. Mindig. De most már semmit sem jelentett az a plusz két év előnyöm.
Bill a kórház főépületének harmadik emeletén feküdt. Belegondolni abba, hogy ha ez Németországban történt volna, mekkora cécó lenne belőle, míg itt senki még csak Tom után se fordult, döbbenetes. Felmentünk a harmadikra, ahol egy egyszemélyes kórterem előtt Simone épp idegesen telefonált. Bekukucskáltam a szobába. Bill éppen aludt és olyan más volt. Persze, nem különben Tom, de Bill arcvonásai sokkal többet változtak.
Simone döbbenten tette le a telefont és olyan erővel szorított magához, hogy levegőt alig kaptam. Hitetlenkedett, elmondta, milyen szép vagyok, majd újra magához ölelt.
Tom közben bement Billhez.
-Reggel kicsit lázas volt, de azt mondták ez normális-szólt be Tom után Sim
Én is bementem és leültem az ágya mellé tett székre.
-Itt aludtál?-néztem Simone-ra
-Nem aludtam-legyintett-Az éjszaka közepén zokogni kezdett, ki akarta tépni magából az infúziót, aztán kapott valami nyugtatót és elaludt.
Közelebb húztam a széket és megsimogattam Bill arcát.
-Menj haza, majd mi vigyázunk rá-simogatta meg Sim hátát Tom
-De az átszállítás...-mondta Simone rekedt hangon
-Majd megoldom. Minden rendben lesz.
Tom kikísérte Simone-t, míg én Bill mellett maradtam. Éppen az éjjeli szekrényre tett dolgait néztem, mikor megszólalt.
-Jöttél kivakarni a szarból?-pislákolt gyanakvóan
-Mint mindig-mosolyodtam el és megsimogattam a haját-Mondtam, hogy a szőke sokkal jobb lenne, emlékszel?
-Azt akarod hallani, hogy igazad volt?-suttogta
-Nem, tudom, hogy igazam volt-erre a kijelentésemre ő is elmosolyodott
-Megölelnélek, de mint látod kikötöztek az éjjel-emelte meg az ágy rácsához kötözött csuklóját
-Hát, ha megígéred, hogy nem keversz bajba, akkor ezen segíthetünk-kezdtem kioldani a bal csuklóján a kötést
-Tisztára, mint az állatkertben-sütötte le a szemét
-Ugyan már! Ezért igazán nem kell szégyenkezned. Emlékszel, mikor Gustav konkrétan belefeküdt a a hányásába? Na az gáz volt. Ez tízes skálán mondjuk hatos-oldottam ki a másik kezét is
-Ettől most jobban kéne magam éreznem?
Mély levegőt vettem.
-A múlt hónapban én is kórházban voltam. Elfelejtettem enni. Tudod, én így néha nem eszek...-köszörültem meg a torkom-Szóval van itt egy szelet kenyér meg vaj és most enni fogunk és közben elmesélem, mit csináltam az elmúlt négy évben.
-Legyen-egyezett bele kis idő elteltével-De nem biztos, hogy figyelni fogok, mert nem tudom kiverni a fejemből...
-Tudom, milyen ez-ejtettem el egy együtt érző mosolyt-De túl leszünk ezen is. Túl leszünk rajta...-kezdtem megkenni a kenyeret
-Szóval?
-Tokióban élek és...
-Tokio Hotel-mondta ki Bill úgy, ahogy a Zimmer turné elején a hang
Tom boldogan konstatálta, hogy Bill pár falatot letuszkolt a torkán, de mikor megemlítette Billnek a rehabot az persze teljesen kiakadt.
-Nem, nem, nem küldhettek diliházba. Én nem vagyok bolond, én jól vagyok-mondogatta monoton hangon
-Bill, Bill-vettem az arcát a kezeim közé, de ő csak tovább tiltakozott-Mecky, Mecky, maradj velem! Nyugodj meg, kérlek! Maradj velem, kérlek!-könyörögtem kétségbeesetten
Bill levegő után kapkodott, de abba hagyta a tiltakozást.
-Ez nem dili ház és nem tart örökké. Tom?-néztem rá Tomra a részletek miatt
-Bill, maximum egy hónap.
-Maximum!-emeltem ki-Vagy akár egy hét. De Bill, nem vagy jól és ez te is tudod. Tom csak segíteni akar.
-De én nem...
-Bill, minden nap bent leszünk veled-ült le Tom Bill ágyára-Ez egy szuper hely, gyönyörű, egyedül lehetsz és találtunk egy német nyelvű terapeutát.
Bill beletúrt a rövid szőke hajába, majd pár perc gondolkodás után bólintott.
Billnek kiállították a zárójelentést és Tom kocsijával átvittük őt az Authentic Recovery Centerbe. Egész úton nem szólaltak meg. Billen óriási napszemüveg volt és bár felajánlottam neki az iPodom, ő inkább csak némán bámult ki az ablakon.
A rehab tényleg gyönyörű volt. Óriási zöld kertje volt trambulinnal, ping-pong asztallal és kosárlabda pályával.
Míg Tom beszélt a terapeutával, én próbáltam felvidítani Billt.
-Ez, ez szuper. Ha tudom, hogy ilyen egy rehab...-nevettem
-Mint valami rossz vicc. Trambulin? Na persze... Tom bekaphatja.
-Bár mindenkinek olyan bátyja lenne, mint Tom-néztem rá komolyan
-Ha te mondod...-indult be az épületbe karba tett kézzel, én pedig utána
Ott hagyni Billt szörnyű volt. Vele akartam maradni, figyelni minden lépését. Féltettem őt, mint a kistestvérem, de Gordon, aki még talán jobban örült nekem, mint Simone, haza tessékelt minket.
Este a laptopomon intéztem a tokiói ügyeimet, mikor az ablakból hangokat hallottam a terasz irányából, így lementem.
Tom lent ült egy üveg sörrel a kezében.
-Ugye most csak viccelsz?-vettem ki a kezéből a sörösüveget
-Most le kell tennem, még felhívlak-nyomta ki a telefont-Ez csak sör, Elise-jelentette ki, de mikor látta, hogy a szemeim éppen villámokat szórnak, a cigis doboz felé nyúlt
-Mióta iszol megint?-ültem le a vele szemben lévő székre
-Nem iszom... Ez csak sör-gyújtott meg egy szál cigit
-Tom!
-Mi van?
-Szólhattál volna...
-Nem akartalak...
-Még mindig itt tartunk?-rántottam fel a szemöldököm
-Azóta nem beszéltünk és nem akartam, hogy Georg haragudjon rám.
-Nem hiszem, hogy Georgot érdekelné. Azóta ő sem keresett.
-Beszél rólad-kopogtatta le a cigiről a hamut
Teljesen ledöbbentem. Gustavnál mindig puhatolóztam, hogy Georg emleget-e, de Gustav mindig hárított. Viszont Tom előtt igyekeztem elrejteni a sokkos oldalra pillantásokat és a remegő ajkaimat, így nagyot nyeltem, felálltam az asztaltól és kiöntöttem a sört a sziklakertre.
-Én nem ihatok, de a növények igen?-szólt utánam
-És te beszélsz rólam?-lépdeltem közelebb hozzá, majd beleültem az ölébe
Azokkal a kótyagos őzikeszemekkel nézett rám, megnyalta az alsó ajkát, majd mikor megláttam azt a sok szomorúságot a szemében, lehervadt a mosoly az arcomról és ekkor az övéről is. Letette a cigit és elsimította a hajam a fülem mögé. Ahogy néztem őt és néztem a tökéletes arcvonásait, egyre csak ugyanazt akartam, így pár másodperc múlva azon kaptam magam, hogy Tom nyelve a számban van. Egy pillanatra megütköztem magammal és leálltam, vettem egy mély levegőt, de megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag nem tudtam abbahagyni. Nem ment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése