Poesie album - 1.

(A sztori előzeteséhez katt ide. Így még inkább képben leszel.)
1.

„-Na?-pörgettem az ujjaimon a dobverőt
A dobok mögött ültem befeszült fenékizommal és combokkal.
-Zseniális. Tényleg te találtad ki?-állt karba tett kezekkel Gustav előttem
-Persze. Tegnap itt maradtam, volt egy kis füvem és beugrott. Szerintem így sokkal izgalmasabb lesz a szám is, mint az unalmas kettőnéggyel-rántottam fel okoskodóan a szemöldököm
-A fű kivételével mindent klassznak találok-lépett mellém-Mutasd csak a kottát!
-Mert ti a turnébuszon csak narancslevet ittatok és bio répát rágcsáltatok… Na ne etess!-vettem elő az iPodomat a zsebemből
-Van különbség egy egész szál vagy alkalmanként egy negyedszál között-vizsgálta a görbe szárú hangjegyeimet
Csak elhúztam a számat és bekapcsoltam a zenelejátszómat. Túl sokszor kellett már végig hallgatnom Gustav kioktatását. Szinte már előre stresszelt a téma. Mindig csak mondja a magáét és mondja és mondja és túlcsordulnak bennem az érzések, könnyezni kezdek, aztán stresszoldás végett elszívok egy fél doboz cigit, kocsikázok vagy leiszom magam. Ezek általában segítenek. Persze nem hosszútávon. A kérdés: a halálon kívül mi az, ami hosszútávon segíthet? Szerintem a drog vagy a rehab. Kinek a pap, kinek a papné.
-Le akar esni ennek a szarnak a hátulja. A múltkor ráültem véletlenül-forgattam a megkarcolódtt iPodot
-Mutasd!-nyújtotta a kezét
Pattogó hang hallatszott. Gustav visszatette az iPod hátulját.
-El van repedve. Ezen már nem tudsz segíteni-rázta meg a fejét
-Remek-kaptam ki a kezéből-De mindegy. Működik-vontam vállat és a hátamra dobtam a hátizsákot
-Esti program?
-Pf…-forgattam a szemem-Neked?
-Ma érkeznek az ikrek.
-Tényleg!-csaptam meg a homlokomat a felismerésben
-Georg 10 perce írta, hogy elindult szóval mindjárt ideér, utána kimegyünk a srácokért a reptérre és elmegyünk vacsorázni.
Nem szóltam.
-Örülnék, ha velünk tartanál-tette hozzá.”

-Annyira éreztem, hogy ezt akarja kihozni belőle. Már előre rettegtem-nevettem fel-Hülyeség, de Jézushoz tudnám hasonlítani magam.
-Jézushoz?-kerekedett ki a doktornő szeme
-Igen. Úrvacsora gyomorgörccsel és halál  félelemmel és aztán kampec-húztam el a szám
-Érdekes példa-merengett-Akkor te most halott vagy?
-Azt hiszem… De ez itt már nem a pokol, Dante. Ez annál rosszabb! Minden csupa fehér. Mintha ez a pokol színháza lenne és éppen a Mennyország című darabot adnák elő. Én lennék a hallott testem lelke, maga pedig Isten.
-Tehát ha igazak az evangéliumok és Isten személye egy Jézuséval, akkor ebben a példában én vagyok Jézus?
-Úgy tűnik, bár kicsit borzongató a gondolat, hogy közvetve magamat hasonlítottam össze magával.
-Ennyire azért nem lehet rossz…
Nem mertem kipréselni a ’de’ szócskát a fogaim közül. Nem akartam ennél is bunkóbbnak tűnni.
-Mindegy. Szóval nemet mondtál Gustav felajánlására és…
-Nem-vágtam rá-Neki nem tudok nemet mondani.
-Miért nem?
-Egyszerűen csak nem. Ő se mondd nekem nemet soha. Én se neki. Maga szerint magam miatt vagyok itt?-sóhajtottam-Ugyanakkor hajtott az is, hogy láthatom Georgot.
-Ki ez a Georg?
Kinéztem. A kertet láttam, ahol szinte minden zavarba ejtően nyugtatóan zöld volt. Ha kinyitottam volna az ablakot még idilli madárcsicsergés is beszűrődött volna aláfestésként.
-Ki az a Georg? Felteszem, fontos szereplő…
-Igen, az, bár ő sosem akart az lenni. Én se akartam, hogy az legyen, csak lett-nyeltem nagyot-13 voltam, amikor Gustav először kölcsön adta a próbatermük kulcsát, hogy gyakorolhassak a dobszerkóján. Akkor már 5 éve tanultam dobolni a zeneiskolában, de saját felszerelésre nem tellett.
Egyszer pont játszottam, mikor megjelent valaki. Tudtam, hogy ő Georg, mert Gustav legjobb barátja volt és a bátyám, Alex is ismerte, így rengeteg lógtak együtt, de még sosem találkoztunk előtte. Ahogy bejött… Mint akit mellkason vertek ököllel, olyan érzés fogott el.
-Szerelem első látásra?
-Olyasmi. Elmosolyodott és minden mást elfedett a rózsaszín köd. Persze én akkor még egy szende szűz kislány voltam. Hogy is várhattam el, hogy majd belém esik?!
-Mit csináltál?
-Vártam… túl sokáig. Nevetségesen sok időt töltöttünk együtt és annak ellenére, hogy ismertem, mégis tudtam szeretni. Ő viszont nem úgy tekintett rám.
-Tudta valaki, hogy szereted?
-Nem. Nevetségesnek gondoltam magam, nem kellett, hogy más is szánjon. Persze, amikor odakerültünk, hogy elhúznak Magdeburgból Hamburgba az album felvétele miatt, akkor bepánikoltam és elmondtam neki-húztam fel a lábaimat-Ha nem szorított volna az idő, még ma se tudja meg.
-Mit reagált rá?
Cinikusan, lesütött szemekkel elmosolyodtam
-Igazából nem tudom, mert amikor kiböktem, akkor részeg volt. Azon az estén vesztettem el a szüzességem. Vele. A hintaágyon. A hátsókertben.
-Megbántad?
-Nem, dehogy. Minden tökéletes volt abban a pár órában. Másnap aztán felhívott és bocsánatot kért. Bocsánatot… Na ez viszont fájt.
-Mi lett kettőtökkel azután?
-Semmi. Olyan volt, mintha nem is létezett volna soha. Eltűnt. Egyszer-kétszer persze összefutottunk, amikor a baráti társaság összejött Magdeburgban. Olyankor próbáltam felhívni magamra a figyelmet, de nem érdekelte… Miatta kezdtem drogozni is. Ha ő nincs, én nem ülnék itt.
-Ezt nem tudhatod-szólt le
-Gustav a mai napig nem tud semmit az egészről. Én szégyellem, ő pedig még arra se méltat, hogy beszéljen rólam a legjobb barátjának.
-Borzasztó lehet. Úgy értem biztos sok dolog emlékeztet rá, de az, hogy még a tetteid és a külsőd is. Borzasztó…
Lehajtottam a fejem.
-Tényleg az. Mintha mindig velem lenne és mégse.
-Aztán?
-Nem tudtam róla. Nem találkoztunk. Elkezdtem élni. Nagyon durván. Egy elvonó, meg még egy. Úgy volt, hogy már a Humanoidon együtt dolgozunk, de rehabon voltam. Most viszont, a legújabb albumnál megint megkért Gustav. Spontán futottam Georggal össze. Vicces volt.
-Mert?
-Alig ismert meg. Először kiakadt a külsőmön, és utána rájött, hogy „ja igen, ez az a lány, akit megfektettem és ott hagytam szóval együttérző leszek”. Legalábbis azt hiszem, ezt gondolta. Még mindig borzasztóan jól néz ki-temettem a kezembe az arcom-És egy vacsorán keresztül nézhettem is őt, de előtte jött a hosszú és néma autóút a két G-vel…