Poesie album - Prológus

-Szóval…-tette keresztbe a szemben lévő fotelban ülő doktornő a lábát.
 Kicsit zavart, hiszen ez bezárja az auráját és nem is fogja érdekelni a történetem.
-Maga azt hiszi, hogy én csak egy újabb elkényeztetett kis picsa vagyok, igaz?-szorítottam össze szinte görcsösen az öklömet
-Én…-kacagott fel erőltetetten
-Hát persze, hogy azt!-igazítottam meg a fejemen lévő sapkát, majd karba tettem a kezem-Nem a drog károsítja az embert, hanem a magafajta gépember.
-Tessék?
-Jól hallotta.
-Most azt mondod, hogy miattam vagy visszaeső?-hajolt előre és a füle mögé tette a száraz vörös haját
-Túl sokat gondol magáról, doktornő!-húztam összébb magam-Hideg van-fordítottam a fejem az ablak felé-Tudja, ha egy ember nem ismeri el a másik szenvedéseit, az a közöny a szemben dermesztően hideg tud lenni.
-Ugye, jól érzem, hogy nem két külön dologról beszélsz?
-Kapisgálja…
-Belekezdhetnénk?
-Ezt inkább én kérdezném. Hajlandó félre tenni a konzervatív és művészietlen ellenszenvét és belekezdhetnénk?
Megegyezően hátradőlt és belesüppedt a fotelbe.
-Akkor meséld el! Hallani akarom a „történeted”-bökte ki az utolsó szót ironikusan
Mély levegőt vettem.
-Amina Fischer vagyok. 20 éves. Stúdió zenész Magdeburgból.
-Egy egyszerű vidéki lány...-tette hozzá
-Igen, az.
-... Leborotvált hajjal?
Felhúztam a szemöldököm.
-Minden, amit a testemmel műveltem, önkifejezési forma. Persze egy magafajta racionális ember hogy is érthetné meg, mit jelent művésznek lenni.
-Nyílván-forgatta a szemét-Van testvéred?
-Van. Egy bátyám, Alex. 23 éves. Meeeg...-félve-Van egy fiú, akit a testvéremnek tartok. Igazából vele kezdődött minden...