7.
Alig pár nap telt el és én megint csak arra keltem, hogy nyomorultul érzem magam. Ezen még az sem segített, hogy sikerült beszélnem a szüleimmel. Apától a "hiányzol, kölyök" mondat éppen ugyanúgy hangzik már tízezredjére is. Először talán akkor mondta, mikor tizenöt évesen pár napra elutaztam Berlinbe a fiúk után. Ők akkor stúdióztak életükben először még, mint Devilish. Erről rögtön Georg ugrott be, Georgról az esti telefonbeszélgetése Tommal, amiről pedig az, hogy ezt is jól elkúrtam.
Az e-mailjeimre egyszerűen képtelen voltam válaszolni, pedig Mitsuko (a japán Vogue főszerkesztője - szerk.) kezeit már a nyakam körül éreztem összefonódni.
Fel akartam hívni Gustavot és elmesélni neki mindent, de ha már csak fel kellett idéznem egy pillanatot is az elmúlt pár napból, a gyomrom rögtön görcsbe ugrott és mivel a barátom, Ash nem fogadott hívásaira is csak rövid üzenetekkel válaszoltam, így Gustav igazán nem volt a híváslistám élén.
Reggel felkelés után a fehér trikómhoz felkaptam rögtön a bő farmerom és elindultam a konyhába kávéért. Normális esetben a selyem pizsamámban aludnék, amit be is csomagoltam a bőröndömbe, de még nem volt időm előkeresni. Farmert pedig csak vasárnap hordok, amikor nem lát senki, vagy akkor, amikor este még eszembe jut, hogy dolgoznom kell, mert a leadási határidő ugye mindig tegnap van és leszaladok két energiaitalért a közeli boltba, nem pedig akkor amikor éppen LA-ben vagyok és csütörtök van.
Ahogy sétáltam le ismeretlen női hangot véltem hallani. Kicsit lelassítottam és reménykedtem, hogy nem az akire gondolok, de sajnos éppen az volt.
-Jó reggelt!-köszöntem be a konyhába
-Annaliese, ugye emlékszel Riara?-mondta meggyőző magabiztossággal Tom, miközben egy kósza hajtincset igyekezett visszatűzni a copfjába
-Hát persze!-erőltettem egy vigyort az arcomra-Örülök, hogy újra látlak-lépdeltem közelebb és megöleltem
-Liese, hogy vagy?-simogatta meg a hátam, mialatt én igyekeztem nem arra koncentrálni, hogy éppen valami rátapadt a talpamra
-Öhm, voltam már jobban is-mosolyogtam még mindig
-Tom mondta, hogy megvisel a terápia-nézett mélyen a szemembe
-Hát, igen...
-Viszont úgy örülök, hogy itt vagy. Tom mikor mondta... Rögtön idesiettem. Hoztam croissant-t is.
-Kaja...-nyeltem egy nagyot-Hurrá!-néztem Tommal farkasszemet
-Enned kéne-kortyolt bele az espressojába Tom
-Üljünk ki a teraszra és közben elmesélhetnéd, hogy mégis hogy kerültél ide-nevetett fel Ria
-Igen az szuper lenne-bólogattam egysíkúan
Nem tudom, Tom hogy bírta ilyen jól a cukormázas boldog pillanatokat, amikor még én is csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak lehúzhatnék pár felest, hogy jobban érezzem magam. A napsütés, Ria óriási mosolya, gőzölgő sütemény, narancslé és a kutyák csaholása után egy órával később már a kocsiban ültünk, természetesen máris elkésve.
-Tudod, Ria szuper. Összeszedhetnéd magad és...
-Ezt ne!-állított le Tom, miközben le sem vette a szemét a sztrádáról
-Mialatt magamba tömtem a croissant-t, aminél csak a cupcake-et utálom jobban, végig csak egy üveg whiskyt akartam. Meg reggeli szexet, de a piát jobban-a szemem sarkából Tom arcát néztem egy félmosolyra várva, de ő csak mogorva arccal nézett előre, így én is inkább az utat kezdtem pásztázni
-Én is!-bökte oda végül-Pia, szex, aztán meg gyors kaja.
Felnevettem.
-Ria kedves-mondtam
-Valóban.
-És szép.
-Igen-bólintott
-És szereted.
Erre már nem mondott semmit.
-Miért?
-Mit miért?-nézett kérdőn
-Miért csaltad meg? Miért nem vagy vele, ahogy azt megérdemelné?
-Ezt pont te kérdezed?-harapott az alsó ajkába szinte észrevétlenül, miközben vettünk egy éles bal kanyart-Ez most nem könnyű időszak, olyan, amikor egyszerűen ő csak nem tud segíteni azzal, ha velem van. Mármint nem ő az az ember, aki most igazán tud segíteni. Most nem rá van igazán szükségem, de szerintem ezt ő is tudja, ezért van még mindig velem.
-Ez önzőség-tettem hozzá
-Mi? Összeszedni magad, hogy aztán a legjobb énedet adhasd a másiknak? Nem hinném-nézett furcsálva rám-Mi az?
-Semmi...
-Csak?
-Hát csak mindig elfelejtem, hogy felnőttél.
Tom nem szólt erre semmit.
Felnőni borzalmas. Mintha a négy végtagodat kikötnék és úgy próbálnának meg széthúzni, hogy egyre nagyobbra nőj. A gondtalan gimnazista évek alatt sosem érettem azokat a középkorú embereket, akik arról meséltek, mennyire örülnek, hogy már nem húsz évesek többé. Mi abban a jó? Az, hogy ráncos vagy, kövér és fele annyira sikeres, mint amire vágytál? De ekkor azt hiszem, elkezdtem felfogni: nincs több bizonytalanság. Mert nem az az igazán rossz, hogy nem éred el, amit szeretnél, hanem az a kétely a vég kifejlett előtt, hogy sikerül-e vagy sem. Mint a vizsgáim előtt: inkább ne sikerüljön, de legyen már végre és hagy menjek haza.
Sietve vágtattunk be a központba a parkolás után. Bill már a kanapén ülve várt minket.
-Bocsánat, úgy sajnáljuk csak nagy volt a forgalom és Ria is átjött reggel-kezdtem magyarázkodni, mialatt Tom komótosan leült Bill mellé
-Semmi gond, Annaliese, üljön le-mutatott Heide Tom mellé-Tehát Ria...
-Igen, ma reggel átjött és hozott reggelit-közölte Tom tömören
-Amit valószínűleg a kis manói sütöttek, miközben ő lecsúszott a szivárványon a pónijával...-tettem hozzá unottan-Bocsánat.
-Lieso arra utal, hogy Ria nagyon boldog.
-Vagy legalábbis annak tűnik-tettem hozzá ünneprontóan
-Értem-mosolygott Heide-Bill?
-Én jól vagyok. Vagyis kicsit aggaszt, hogy mi van a lemezzel és hogy mennek a tárgyalások-köszörülte meg a torkát és kérdőn Tomra pillantott
-Bill, a terápia alatt nincs...-kezdett bele Heide
-Tudom, tudom, de...
-Minden rendben. Georg írt egy üzenetet, hogy aláírták a papírokat és nem kell kártérítést sem fizetnünk-mondta Tom
-Kártérítés?-nézett szűk szemekkel Heide
-Visszadobtuk az albumot az utolsó pillanatban.
-Hogy hogy?
-Mert a számok nagy része arról a seggfejről szólt-Bill közönyösen
-Melyik seggfejről?-kérdezett vissza Heide
-Csak egy van.
-Na és Andreas?
-Ő nem seggfej... Ő...-mosolyodott el Bill-Nos ő... Vele én voltam seggfej.
-Miután Andreassal szakítottak, részt vett egy rehabilitációs programban, ha jól tudom. Mi történt?
-Nem is tudom igazán. Én egész sokáig két lábbal álltam a földön aztán valahogy elkezdtem kiégni. Mindig minden percben arra figyelni, hogy tökéleteset nyújtsak... Nos ez...
-Ez lehetetlen.
-Igen. Bántottam őt.
-Ezt hogy érti? Bill? Bill?-hívta a nevén, de Bill egyre csak bámult maga elé-Bill?
-Én azt hiszem, tudom, hogy érti-szóltam közbe
Bill szégyenkezve lesütötte a szemét és felhúzta a térdeit, hogy összekuporodhasson.
2006. 07. 05.
Ma Georg egész nap velem volt. Holnap persze indulnak tovább Gelsenkirchenbe. Én is megyek bár nem sok kedvem van.
Tegnap este viszont nagyon berúgtunk. Nem tudom, mikor lett az életem ekkora fertő. Én egy rendes lány vagyok elvileg erre tessék. Valami random backstage-es emberekkel buliztunk. Úgy rémlik, hogy valamelyikük valamelyik helyi politikusnak volt a fia. Lényegtelen. Megint töménytelen mennyiségű ingyen pia volt, ami után csak arra lettem figyelmes, hogy az öltözőben Tom éppen hányt, Bill, Andreas és valami random szőke lány pedig hármasban csókolóztak, mialatt a sarokba kidőlt egyik srác fejére a többiek minél több sörös dobozt próbáltak rátenni.
Kicsit több, mint egy órával később David szólt, hogy ideje lenne abbahagynunk a dorbézolást és beülni a kisbuszba. Így is tettünk, de ahogy bent ülve vártuk Georggal és Gustavval, hogy Tomot bevonszolják, az ablakból láttuk, ahogy Bill kétségbeesve kapaszkodik Andreasba, aki egyre csak löki el magától. Andy fújtatva bevágódott mellénk, míg Bill kint zihálva próbálta összeszedni magát.
Kiszálltam és odasiettem Billhez.
-Bill, minden rendben? Összevesztetek?
-El fog hagyni, ha én még egyszer... El fog hagyni... De én nem bírom máshogy levezetni... Én nem direkt...-makogta
Pontosan tudtam, miről van szó.
-Tehát Andy... Akarom mondani, Andreas nem bírta kezelni azt a helyzetet, hogy Billnek gondjai vannak azzal, hogy bántja magát.
-Nem. Először próbált segíteni. De aztán rájött, hogy azzal, hogy sajnál nem lesz jobb. Szerintem azt hitte, hogy figyelemre vágyom, pedig én csak...-vont vállat Bill
-Mikor szakítottak?
-Először a Zimmer turné alatt. Egyszerűen kihűlt a kapcsolatunk. Akkoriban mindenki jobban érdekelt Andynél tényleg, még a lányok is, de nem akartam, hogy vége legyen, mert ahhoz túlságosan szerettem. Sokszor szakítottam, de aztán mindig visszatáncoltam, míg nem egyszer csak nem akart visszafogadni. Mindent megpróbáltam, hogy visszaszerezzem, de nagyon erős volt és nemet mondott. Szóval gondoltam, ha még inkább tönkre teszem magam, akkor majd rám figyel, de nem így lett. Ekkor kerültem be a reharbra. Aztán egy darabig nem volt semmi baj. A Humanoid turné körül megint összejöttünk, még Los Angelesbe is utánam jött, de valahogy megint azt éreztem, hogy jobban foglalkoztat a körülöttem lévő világ, mint ő. Hirtelen annyi új dolog történt velem és én csak megint eldobtam őt, mintha valami kolonc lenne. Zavart, hogy ő összebújva filmezni akar, mikor én egy király medencés buliba voltam meghívva. Egyszerre öt emberrel akartam szexelni, nem pedig mindig ugyanazzal az egyel.
-Akkor maga szakított?
-Nem kellett szakítanom. Ismert már. Egyik reggel összecuccolt és haza repült, én meg nem kérdeztem, hogy miért.
-Tom, maga kedvelte Andreast?
-Ő volt az egyik legjobb barátom. Ő volt a közös legjobb barátunk csak aztán Bill lefeküdt vele-mutatott a testvérére, majd ránézett és mindketten nevetni kezdtek-De azután is ugyanúgy barátok voltunk.
-Szokott vele beszélni?
-Hát...-hallgatott el Tom sokat sejtetően, majd egy aprót bólintott-Mostanában...
-Mi?-kapta fel a hangját Bill-Te felhívtad Andyt?
-Csak...
-Tom, ezt nem hiszem el... És mit mondtál neki? Elmondtad neki, hogy mekkora szerencsétlen voltam? Baszódj meg, Tom!-csapta fejbe Bill a mellette ülő Tomot, mire Tom nem reagált semmit
-Bill, nyugodj már meg! Tom csak megtette, amit neked kellett volna-szóltam rá, miközben szorgosan jegyzeteltem a füzetkébe
-Nekem? Komolyan, miért nem hívjátok fel a Bildet vagy valamelyik más szennylapot, hogy éppen a saját szaromban fuldoklom? Mi a fenének kell...
-Bill, hagyd abba a hisztit!-szóltam rá erélyesen-Én csak azt mondom, hogy ha visszakapod a mobilodat, hívd fel Andyt! Ő mindig ott volt neked és valószínűleg most is itt lenne, csak ki kellene mondanod azt a szót, hogy 'kérlek'.
-Andreas feladta.
-Persze, hogy feladta, mikor te minden erőddel azon voltál, hogy rávedd, adja fel. Bűntudatod volt, amiért a te álmaidnak él és nem a sajátjának. Tudom, emlékszem, mikor erről beszéltünk. De ő tudta mit csinál, nem láncoltad magadhoz. Ő tudta, mit vállal veled, Bill! Most is tudja.
-Ezt most komolyan éppen te mondod nekem?-pattant fel a kanapéról-Komolyan, Liese? Minek kell beleszólnod? Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?-ordított rám
-Az, aki az első szóra rohant hozzád, az!-pattantam fel én is
-Istenem, annyira önző vagy!
-Mi? Hogy mi? Bill, itt vagyok ezen a nyamvadt terápián, hogy neked jobb legyen, ahelyett, hogy otthon lennék a szuper pasimmal, a szuper munkámmal a szuper lakásomban.
-Nem, Annaliese, ahelyett, hogy Georggal lennél. Pont te oktatsz ki? Ugyanazt tetted Georggal, amit én Andreassal. Nem Georg a hibás és sosem volt az! Mindent megtett érted, te önző ribanc! Mindent!-üvöltött Bill torkaszadtából-Veled volt, amikor csak tudott, közben a karrierjét építette és még jól is tanult, mert meg akart felelni a te tökéletesség mániádnak. Nem csalt volna meg sosem és nem kért volna, hogy mondj le a te kis szuper álmaidról-mondta gúnyosan-De te minden erőddel azon voltál, hogy fogást találj rajta és elmondhasd, hogy nektek aztán úgysem működött volna. Pedig nagyon tévedsz! Ugyanazt csinálod újra és újra: belekényszeríted őt egy olyan helyzetbe, hogy ne lehessen veled, pedig neked is csak annyit kellene tenned, hogy végre egyszer azt mondod, hogy 'kérlek'. És itt sosem arról volt szó, hogy ő nem akart volna lemondani az álmairól, hanem arról, hogy te nem voltál képes kompromisszumot kötni.-Oké, én ezt nem hallgatom tovább! Ennyi. Haza megyek... Japánba-kaptam fel a táskám-Fuss csak el, vissza a szuper életedhez! Gyerünk! Úgyis csak ezt tudod!-szólt utánam Bill
A kocsi mellett toporzékoltam idegesen több perce. Már online lefoglaltam a repülőjegyet, mire Tom kiért hozzám.
-Lizzy, kérlek!
-Nem! Most ne! Ne mondj semmit csak vigyél haza és hagy menjek végre el innen vagy komolyan megfulladok.
-De én nem akarom, hogy elmenj. Bill csak...
-Nem, Tom. Vigyél haza!
-Liese, csak várj egy percet és gondolt át!
-Vigyél már haza a kurva életbe!-csaptam minden erőmmel a földhöz a táskám, miután hatalmas reccsenést hallottam. Tudtam, hogy valószínűleg a púderem vagy, telefontöltőm volt az. Leroskadtam a kocsi mellé és sírni kezdtem a dühtől.
-Rendben-mondta faarccal Tom és beszállt a kocsiba
Egész úton haza felé megállás nélkül őt hibáztattam mindenért, de ő csak némán tűrte. Nem próbált meg meggygőzni, hogy maradjak, ami csak még dühösebbé tett. Abban a percben a Kaulitz ikreket éreztem életem legnagyobb baklövésének és azt kívántam, bár sose ismertem volna meg ezt a két hálátlan szemétládát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése