Love game 2. - 7. rész

7.

Napokig csak alvajáróként kóboroltam a próbateremben. Mint egy zombi. "Túl leszel rajta"-mondták, de a harmadik ilyen hét elején már egyre kevésbé hittem ebben.
"-...sajnálom. Szeretem Riat.
-És engem? Engem nem szeretsz?-néztem rá könnyes szemekkel és nagyot nyeltem, mikor már vagy tíz szótlan másodperce meredt rám sajnálkozva-Ki akartad mondani, ki akartad!-ordítottam
-Mert akkor úgy éreztem.
-És most már nem érzed úgy?
-Én... Nem tudom, Anna. Összezavarodtam.
-Szeretlek, Tom-fogtam a kezeim közé az arcát-Kérlek, ne tedd ezt velem!-könyörögtem
-Anna, figyelj, Ria nagyon sokat szenvedett a kapcsolatunk elején. Én megállás nélkül csak rád gondoltam, ő meg várt rám. Megérdemli, hogy adjak a kapcsolatunknak egy utolsó utáni esélyt, értsd meg.
-Én értelek, te nem értesz engem!"
Tom azóta nem nézett a szemembe. Gyáva féreg. Persze még LA-ből hazafelé jövet a New York-i átszállásnál megtalált egy újabb ötletével, amivel még egyszer úgy igazán porig alázott.
"-Segítek-súgta valaki mögöttem álló a vállam fölött
Hátra fordítottam a fejem, de szembe találtam magam Tom megviselt őzike szemeivel, így gyorsan visszafordítottam a tekintetem és igyekeztem arra koncentrálni, ahogy Bill bőröndjét éppen átvilágítják.
-Anna,-sóhajtott egy nagyot-megérdemled, hogy boldog legyél és tudom, hogy Georggal az vagy. Segítek visszaszerezni."
Billhez nem voltam hajlandó szólni azok után, hogy a Tommal való vitánkat képes volt végig nézni. Persze, ez őt nem gátolta meg abban, hogy olyanokkal traktáljon, hogy "meg kell tanulnom szeretni azt, ami jó nekem" és hogy "hagyjak időt Tomnak". Mint ha nem ezt csináltam volna eddig is... Georgot pedig tudatosan löktem el magamtól. Csak Gustav talált meg a négy fiú közül néha azzal, hogy beszéljek, ha akarok, de én sosem akartam, így ebből mindig az lett, hogy ahelyett, hogy a stúdió előtt egyedül kuksolva néztem volna, ahogy a fákat fújta a szél, Gustavval az oldalamon tettem azt.
A repülő Berlinben landolt, onnan kocsival Adriannal átmentünk Hamburgba, ahol összeszedtük minden holminkat, ami éppen csak annyi volt, hogy a kocsi csomagtartóját megtöltötte és átvittük Berlinbe, ahol Christiannal hármasban béreltünk egy újabb három szobás bútorozott lakást. Axelnek volt hol laknia, így ő nem társult, de mivel csak fürdeni és aludni jártunk haza néha-néha, ezért gyakran mondta is Adrian, hogy egy garázst is bérelhettünk volna. Davidék kibérelték azt az óriási stúdióházat, ahová a srácok be is költöztek. Az ő szobáikon kívül volt még három üres, ahol felváltva aludtunk a stáb többi tagjával.
Nem tudtam odakoncentrálni. Már február eleje volt és nem ment. Nem tudtam aludni már hetek óta, így legtöbbször megittam egy vagon kávét, hogy akkor már legalább megpróbáljak éber lenni.
Egyik este mikor sikerült úgy haza keverednem, hogy Adrian is otthon volt, az olvasó lámpám fénylését meglátva bekopogott hozzám. Én már az ágyamban feküdtem betakarózva.
"-Próbálj meg aludni, nagyon kérlek!
-Nem megy-motyogtam-Ha meg mégis, akkor Tommal álmodom és az első félálomban lévő pillanatomnál felriadok.
-Anna-jött beljebb, de megállítottam
-Ne, ne, nincs kedvem beszélgetni.
-Nem is beszéltél róla még senkivel.
-Mindenki csak beszél hozzám, nem kérdez senki semmit. Mintha mindenki mindent tudna, pedig úgy érzem, senki nem ért.
-Én szeretnélek...
Mély levegőt vettem és összehúztam a szemöldököm.
-Majd máskor. Most nem megy, sajnálom."
Úgy sejtettem Bill unszolására hívott félre Natalie is, aki szinte pofán vágott a szavaival.
"-Én borzalmasan sajnálom Riat, mert pontosan tudom, mennyit szenvedett, hogy működjön a kapcsolatuk. Most meg Tom csak úgy ki akart lépni. Elhiszem, hogy nagyon nehéz, de Ria tényleg megérdemli, hogy most Tom hozzon áldozatot-szívott egy újabb slukkot-Anna, Anna, figyelsz rám?
-Aha.
-Olyan sápadtnak tűnsz-simogatta meg az arcom-Eszel te rendesen? Eszel te egyáltalán?"
Az életem teljesen felfordult. Olyan volt, mintha kívülről figyeltem volna az eseményeket. A srácok nagyon elszántak voltak, de így is elég sok problémát felvetett a hangzás. Tomot vagy egy hétig győzködte Axel afelől, hogy a zongorája nem fog felférni a színpadra. Persze aztán Tom fejére nőtt a túl sok gond és, ledobva ezt a terhet, beleegyezett. Ugyanis Ria naponta kapott pánik (szerintem csak hiszti) rohamot, ami miatt volt, hogy másfél óráig állt a munka, mert Tom remegő kézzel, vagy öt szál cigit elszívva állt kint a teraszon miközben a telefon a fülénél volt és próbálta meggyőzni Riat arról, hogy köztem és közte Santa Monican nem történt semmi, illetve arról, hogy ő élete szerelme. Mindeközben Tom néha megtalált, hogy újra felajánlja a segítségét Georggal kapcsolatban, de szerintem csak azért, mert hatalmas bűntudata volt.
Axel folyamatosan rugdosott. Megállás nélkül kaptam a "szedd össze magad vagy kirúglak" dumát, néha pedig csak úgy odajött és átkarolt oltalmazóan. Azt hiszem, próbálta kitalálni, hogy mi nekem a legjobb, de magam sem tudtam.
Február első hetének csütörtöke aztán kizökkentett mindenkit.
Georg és Tom gitárral a nyakukban egymással szemben állva próbálták össze az Automaticot, Bill a kanapén ült Aronnal, Axel Adriannal és Gustavval értekezett a keverőpultnál, mikor megláttam azt a félig szétszedett erősítőt az egyik láda tetején, így elindultam felé. Egészen közelről kezdtem nézni, hogy vajon miért áll ez így itt. Aztán láttam egy megtört kis vezetéket és végig sem gondoltam a szituációt, így belenyúltam, de Christian még időben meglátta ezt és kiáltva elkapta a bal alkarom, amivel már majdnem belenyúltam a még konnektorba bedugott zárlatos erősítőbe.
Viszont ahogy elkapta a karom, én is felkiáltottam. Éles fájdalom hasított végig a testemen és szinte kitéptem a karom Christian szorításából, majd remegve dörzsölgettem a kinyúlt pulóveremen keresztül, hogy enyhüljön a fájás.
Mindenki bámult rám, Tomnak és Georgnak viszont rögtön leesett, mi is folyik itt. Georgnak már szóra nyílt a szája, de mikor meglátta, hogy Tom leteszi a gitárt, meghátrált. Tom elindult felém, én pedig sietve a szobák felé haladtam.
-Anna-ordította a nevem tajtékozva-Anna, állj meg, a kurva életbe is!
Berohantam az egyik üres szobába, majd onnan be annak a fürdőjébe és próbáltam bezárni az ajtót, de becsukni sem sikerült, mert Tom teljes erőből nyomta azt a túloldalról. Konkrétan az ajtón keresztül lökött be a fal mellé, majd bejött a fürdőbe, becsapta az ajtót és nekem esett.
-Mutasd a karod!
-Nem-kiáltottam zokogva
-Mutasd már meg!-zihálta
Próbáltam ellökni magamtól, de nem ment, majd megragadta a bal csuklómat és szinte letépte róla a pulóvert. Ahogy felrántotta a ruhát róla, az arca elkomorodott, olyan fehér lett, mint a fal.
Túl messzire mentem és sikerült olyan mélyen belevágnom a karomba hol az ollóval, hol pedig a munka során használt vágóval, hogy apró párhuzamos hegesedő vágások helyett nagy, gyulladt sebek lepték el az egész alkaromat. Próbáltam futni, máshova irányítani a figyelmem, berúgni, de semmiben nem találtam megnyugvást, így a régi bevált módszerhez folyamodtam, bár nagyon szégyelltem magam miatta. Egyszerűen csak nem akartam bántani senkit magam körül, ezért magamat bántottam.
-Mi a faszt csináltál, baszd meg?-ordított rám, majd a kezébe szorított bal karomat a falnak csapta
Zokogva lerogytam.
Tom a mosdókagyló szélén lévő fém, nyomós szappantartót a földhöz vágta, az darabokra tört és az egyik kipattanó éles kis darab végig hasította a homlokomat.
-Sajnálom, sajnálom, sajnálom...-mondogattam zavartan
Tom azt hiszem, nem is rám, inkább magára volt dühös, majd még inkább az lett, mikor meglátta, hogy vérzik a fejem. Leguggolt elém, én félve rápillantottam (hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy egymás szemébe néztünk), ő egy pillanatig csak némán meredt rám és nagyot nyelt, majd egyenesen a fejem mellé, ököllel belecsapott a falba. Tom csak összefüggéstelenül káromkodott, miközben én úgy sírtam, mint akit kínoznak.
Georg ekkor jött be.
-Jó, én ezt nem hallgatom tovább. Tom!-húzta el előlem a vállánál fogva az említettet-Tom, állj fel, hallod?
-Hagyjál már békén!-lökte arrébb Georgot oda sem pillantva
-Tom, tűnj el innen!
Tom felállt és a vállánál fogva lökte ismét arrébb Georgot
-Miért avatkozol bele?
-Tom, hagyd békén! Hagyd ezt abba!
-Húzz innen!-nyomta Georgot az ajtó felé a dühtől szinte felismerhetetlenre vörösödött arccal
-Tom, Tom, kérlek-hallatszódott Bill hangja
Tom rám nézett még egyszer. A szemei könnyesek voltak. Még sosem láttam őt ennyire kiborulva. Persze, mikor összevesztünk a szobájában, akkor is ki volt bukva, de ez most még azon is túltett.
Végül kisétált a fürdőből, Georg pedig odasietett hozzám. Megsimogatta az arcom és letörölgette az éppen végig gördülő könnycseppjeim.
-Jó ég, te vérzel!-simította el a homlokom elől a hajam-Mutasd meg! Mutasd meg a kezed!-nyúlt finoman a karomért-Oh, te jó ég, Anna-nézte tátott szájjal
-Sajnálom-mondtam neki is, de elcsitított és egy puszit adott a fejemre
-Elviszlek egy orvoshoz.
-Nem, nem, nem, én, nem...-tiltakoztam hevesen levegő után kapkodva
-Nem, Anna, muszáj.
-Nem.
-Nyugodj meg, jó?
-De Georg, ne...
-Van egy barátom itt Berlinben. Vagyis barátunk... Mindegy. Szóval ő orvos. Felhívom és megbeszélem vele, hogy nézzen meg rendelésen kívül, jó?-fogta a két keze közé az arcom
Bólintottam.
-Jól van. Fel tudsz kelni?
Mint egy esetlen őzgida, úgy tápászkodtam fel Georg nyakát átkarolva. Odavitt a mosdóhoz, megengedte a csapot és a hideg vízzel megmosta az arcom, majd elindultunk kifelé. Mindenki csendben egy kupacban állt és a szemük majd kiesett, annyira bámultak. Tom a hangokból ítélve a teraszon volt, Bill épp próbálta nyugtatni.
Beültünk Georg kocsijába és útközben felhívta a barátját, akiről mesélt. Mint kiderült a fél Universal hozzá jár, ő az üzemorvos, innen ismerik egymást. Éppen nem dolgozott, így Georg beütötte a GPS-be a címét és elmentünk hozzá. Hansnak hívták, egy negyvenes jóképű férfi volt és jobb híján a bőrkanapéján ülve fertőtlenítette a sebeim és varrta össze két öltéssel az egyiket.
-A lányom épp most végzi a sebészet gyakorlatát szóval nagy szerencsétek van, más különben nem lenne itthon tű és cérna-vágta el a fonalat-Anna,-szorította meg a kezem-fordulj orvoshoz!
-Én, jól vagyok, csak most ez nehéz időszak-hunytam be a szemem, mert éppen fertőtlenítette a homlokomon lévő sebet is
-Az, hogy így vezeted le, akkor sem normális. Persze nem vagyok pszichiáter, de próbáltál már...
-Futni? Inni? Dolgozni?-sóhajtottam-Nem ment máshogy.
-Értem.
-Hans, nagyon köszönjük-rázott kezet az orvossal Georg-És sajnálom, hogy itthon zavartunk.
-Ugyan.
-Mivel tartozom?
-Georg, kérlek, majd küldesz koncert jegyet a kisebbik lányomnak meg a barátnőinek-mosolygott
Georg haza vitt, felkísért és amíg én megfürödtem, ő készített nekem két sonkás szendvicset, aztán addig ült velem szemben a konyhában, amíg én le nem erőltettem a torkomon mindkettőt. Majd beparancsolt az ágyba pihenni és mivel megkértem, befeküdt mellém.
-Itt leszel, amíg el nem alszom?-kérdeztem
-Persze-simogatta az arcomon lévő vágást
Egymással szemben feküdtünk és az arcunk között éppen annyi hely volt, hogy az ott pihenő kézfejemre rátegye az övét.
-Miért nem szóltál?
Vállat vontam.
-Nem akartalak belerángatni. Tom kidob, én meg hozzád futok? Nem... Amúgy is féltem, hogy te is csak elküldenél.
-Ki volt ott nekem, mikor Diana kidobott? Te. Nem küldtelek volna el. Amúgy is... Hiányoztál.
Percekig csak néztem rá bambán.
-Csókolj meg-suttogtam végül
-Anna, én...
-Látod, visszautasítasz.
-Nem. Vágyom rá, nagyon is, csak most gyenge vagy és sérült. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha kihasználnálak. Szóval tovább foglak nézni epedezve,-ejtett el egy félmosolyt-de most nem.
Három napot kaptam Axeltől, hogy összeszedjem magam, hiszen nagy volt a hajtás. Azt hiszem, ő is hasonlóan érezte magát, mint Tom. Legbelül biztosan bűntudata volt, de dühvel leplezte.
A harmadik napom reggelén kopogtak a szobám ajtaján.
-Gyere-ordítottam ki, hiszen azt hittem, Adrian vagy Christian van itthon, vagy épp Georg jött át, de a legnagyobb meglepetésemre Bill volt az
-Öltözz fel és indulunk-közölte
-Neked is jó reggelt-ültem fel-Hová akarsz menni?
-Ne kérdezősködj, csak siess, tizenegyre időpontunk van.