Anneliese Löeben vagyok, huszonnyolc éves és azzal, hogy most ezeket a sorokat olvasod, valóra vált egy álmom.
Egész életemben csak írni akartam. Sosem értettem, hogy miért, mikor annyi másban voltam sokkal tehetségesebb.
Először is ott volt nekem a tanulás. Mindig én voltam az évfolyamom legjobbja. Talán csak két alkalomra emlékszem, mikor nem a legjobb osztályzatot kaptam: egyszer, mikor nagyon lebetegedtem tizenhárom évesen és úgy mentem be megírni a féléves történelem vizsgát és egyszer, mikor szerelmi bánatom volt tizenhat évesen. A szüleim mindig biztattak, hogy legyek orvos, annak ellenére, hogy ők nem értelmiségi emberek és őszintén szólva komolyan el is játszottam a gondolattal, hiszen ezért mentem Magdeburg egyik legjobb középiskolájába. Aztán tizedik osztályban nagyot fordult velem a világ és felhagytam ezzel. Ez idő tájt egyre többet foglalkoztam a zenével és immáron már nem csak a zeneiskola falai között.
Mert hogy amiben kiemelkedően jó voltam még, az a zene. Az édesapám zenész, egészen pontosan zongorista, de nem ám abból a vérszegény fajtából. Fiatal korában egy folk-metál bandában volt billentyűs, aztán egy színházi társulathoz került, mert hát valamiből meg is kellett éljen és így találkozott anyával, aki énekesnő és éppen akkor a színházi kórus tagja volt. A zenélés nálam talán háromévesen kezdődött, mikor először rácsukódott a zongora teteje a kezemre és gipszben volt hat hétig. Mikor iskolába mentem, akkor kezdtem zeneiskolába is járni, mert bár jó volt otthon apával gyakorolni, mégse nagyon viseltem el, mikor ő mondta meg, hogy mit kellene még jobban csinálnom. Egy tőlem független tanárra, akit otthon, ha úgy tartotta kedvem szidhattam is, jobban hallgattam. Aztán persze jött anya és elvitt a helyi evangélikus templom kórusának egyik fellépésére és itt kezdődött a szerelem az énekléssel, amit aztán az követett, hogy tizenegy éves koromra a heti egy röplabda edzés, zongora és zeneelmélet óra mellé betársult még egy ének óra is.
Közben persze végig csak írtam. Hétévesen kezdtem naplót írni. Először egy héten csak párszor firkáltam fél oldalt egy kis pillangós füzetbe, ami gimnázium kezdetére napi három oldalra nőtte ki magát. Lassan huszonkilenc éves koromra már ott tartok, hogy több, mint száz cipős doboz van tele az irományaimmal.
Hogy miről tudtam ennyit írni? Nos, ismerősen cseng az a név, hogy Bill? És az, hogy Tom? Georg? Gustav? Tokio Hotel? Most már értitek ugye?
Az, hogy a naplóim kilencvenkilenc százaléka róluk szól 2010 nyaráig nem esett le. Viszont, mikor az éppen aktuális füzetemet fellapoztam a szobám padlóján ülve, döbbenten tapasztaltam, hogy nem telt el úgy egy nap se, hogy ne gondoltam volna rájuk. Egészen pontosan rá. Csak rá. Az egész életem körülötte forgott még akkor is, mikor már nem is volt az életem része. Vele keltem, vele feküdtem, őt láttam a reggeli kávémban, a hóban, a vasútállomásban, mindenben. Ő volt az életem szerelme és minden nap az volt az utolsó gondolatom, hogy "remélem én pedig az övé".
Így tehát leporoltam a dobozokat, kijelöltem minden fontos részt és összeraktam a történetemet kevesebb, mint egy hét alatt. Egészen pontosan a történetünket, kezdve a gyerekkorunktól, át a gimnáziumon, a közös munkán, az elszakadásig mindent begépeltem.
Miközben írtam végig csak az járt a fejemben, hogy el akarom mondani mindenkinek. El akarom mondani a világnak, milyen annak a lánynak lenni. Mert nem is olyan jó, mint ahogy azt az emberek hiszik.
Tudom, hogy mennyien álmodoznak arról, hogy egyszer majd találkoznak a Tokio Hotellel és részesei lesznek a négy srác minden napjainak. De abba nem gondolnak bele, hogy valahol félúton elvesztik önmagukat és egyszer csak kilépnek ebből és nem marad semmijük.
Én ez a lány vagyok. Anneliese. Legalábbis Billnek. Tomnak Elise, Beethoven Für Elise-e miatt, mert szerinte az én nevem, a darab címe és az, hogy zongorázok egy óriási egybeesés. (Szerintem nem.) Gustavnak Ani, Lieso vagy, ami a kedvencem, Hugi. Míg Georg legtöbbször Lizzy-nek szólított, miután tízévesen megadtam neki az e-mail címem, ami annak idején lizzy87@magde.de volt.
Mikor először futott át a fejemen, hogy talán könyvet kellene erről írnom, bűnösnek éreztem magam. Soha nem állt szándékomban rajtuk felkapaszkodni. Nem kértem a reflektorból, az őrült rajongókból, akikre a zaklató kifejezés sokszor jóval találóbb lett volna. Végül aztán csak kinyomtattam az addig kész művemet, megmutattam Franziska-nak, Gustav nővérének, aki a tudtom nélkül tovább adta Gustavnak.
Sosem fogom elfelejteni: hajnali kettő volt, a szobámban ültem, egy cikken dolgoztam, mikor megcsörrent a telefonom. Gustav volt az. Akkor már sejtettem, hogy Franzi megszegte az ígéretét és tovább adta az öccsének. Megijedtem, de erőt vettem magamon, felvettem és a következő beszélgetés zajlott le, amit a 2010. július 8-án íródott naplóbejegyzésemből idézek:
"-Elolvastad, igaz?-kérdeztem remegő hangon
-Ez az egész...-habogott-Minden...-vett mély levegőt-Ez igaz?
Vártam pár másodpercet a válasszal. Lehunytam a szemem és elmormoltam egy halk imát, hogy ne ez legyen az utolsó nap, amikor még hajlandó szóba állni velem.
-Az utolsó szóig-válaszoltam tömören
-Nagyon tetszik. Nagyon jó. Minden."
Megkönnyebbültem, ám mégis értetlenül álltam a dolgok előtt. Szexről írtam, drogokról, identitási kérdésekről, fájdalomról, megcsalásról, elhagyásról és Gustav mégis támogatott. Folyamatosan azzal rágta a fülemet, hogy ha befejezettnek érzem a történetet, akkor adjam ki a művem. Keressek egy kiadót, tegyem zsebre a nagy rakás pénzt és adjam ki. Mikor megkérdeztem, hogy mégis miért ilyen lelkes, mikor hosszan elemzem az elcseszett szerelmi életét, azt mondta:
"-Mert ez rólunk szól és nem bánok semmit. Ez mind én vagyok, még ha néha szembe is köpném azt az énem, akkor is én vagyok."
A többi fiú 2015 elejéig nem is tudta azt, amit Gustav igen. Azt, hogy a 2014-ben kiadott novelláskötetem után, a második könyvem már nem csak szimplán szépirodalom lesz, hanem a három legnagyobb szerelmemről fog szólni: a zenéről, a Tokio Hotelről és Georg Listingről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése