Battlefield-Utolsó rész

"Néha az emberek nem azért sírnak, mert egy szerelemnek
vége, hanem, mert még mindig tart."

18.

 Éppen a vasárnapi ebéd után próbáltam feladni Maxra a cipőjét. Ez mindig egy rituálé ilyenkor, mert valahogy nem akar haza menni a nagypapájától.
-Maximilian, kérlek, ne ficánkolj!-vettem egy mély levegőt
Folyamatosan kalimpált a lábaival és így lehetetlen volt feladni rá.
-Csöngettek?-jött oda Jörg
-Mi?-néztem fel rá a guggolásból
-Csöngettek, nem?
-Nem tudom-ráztam meg a fejem-Nem figyeltem.
-Mindegy-vont vállat-Megnézem-indult el a bejárati ajtó felé
-Hová megy nagypapi?-húzta össze kérdően a szemöldökét az előttem ülő Max
-Öh, csengettek és…
-Ki csengetett?-vágott közbe. Igen, ez most a „mindenre rákérdez” korszak.
-Nem tudom, kicsim.
Persze több se kellett, lepattant a kisszékről és Jörg után futott fél pár cipőben és kabát nélkül. Utána szaladtam, mert féltettem, hogy október közepe felé, ebben a szeles időben megfázik.
-Édesem, gyere vissza-kiáltottam. Jörg nem volt a házban és Maxi se. A bejárati ajtó be volt hajtva. Belebújtam a cipőmbe és kimentem. A kapunál álltak. Jörg majdnem teljes háttal eltakarta a sapkás alakot, aki csengetett. Fura érzés fogott el. Nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz.
-Max!-lépdeltem közelebb a kapuhoz és magamhoz hívtam a kisfiamat, akihez éppen az az alak beszélt lehajolva
-Szia, Emma-egyenesedett ki és levette a napszemüvegét
Az érzés leírhatatlanul keserédes volt. Mintha egy érdes kötelet akasztottak volna a nyakam köré és egyre csak szorult volna, mialatt megpillantottam Bill Kaulitzot. Azt a Bill Kaulitzot, akibe annyi évig szerelmes voltam és akiért kérés nélkül meghaltam volna.
Nem tudtam megszólalni. Dühös voltam. Dühös voltam, mert elhagyott és dühös voltam, mert megint feltűnt.
Jörg rám meredt. Azt hiszem, valami reakcióra várt, de én csak szipogva összehúztam magam és halkan megjegyeztem, hogy milyen hideg van. Persze közben le sem vettem a szemem Billről és ő se rólam.
-Ki ez, anya?-szegte rám a tekintetét Max
Mit is mondhattam volna? Hogy az aki a világot jelentette nekem, egy világhírű rocksztár, aki most ki tudja miért itt áll a kapunkban és könyörgően néz, mert ő is tudja, hogy lerombolni az életemet nem volt túl fair.
-Mi folyik itt?-jött ki nevetve Marco is
Félénken végig néztem, ahogy az arcára fagy a mosoly, amikor észreveszi Billt. Nem tudtam. hogy mit fog tenni. Titokban reméltem, hogy elküldi és minden könnyebb lesz, de nem.
-Bill-lépett hozzá kezet nyújtva
-Marco… Marco Bertsch-nézett rám Bill-Wow-tette hozzá minden életkedv nélkül, majd kezet ráztak
-Öhm… Maxi!-simogatta meg a szőke tincseit-Gyere be! Játssz egy kicsit a telefonommal, addig nagypapi csinál neked forró csokit-tessékelte a bejárathoz Maxot
-Szia!-integetett vissza Max Billnek
-Szia!-intett ő is nagy mosollyal
-Megcsináltattad a fogaidat-mondtam halkan miután becsukták az ajtót
-Igen…-bólintott. Az ajkai megremegtek-Gyönyörű vagy. Még mindig-csuklott el a hangja. Megőrizve férfias tekintélyét behunyta a szemét és elszámolt háromig. Közelebb léptem és levettem a szürke kopott sapkáját. A szőke haja kócosan bukkant elő-Változásra volt szükségem-túrt bele
-Igen, a változás és a változtatás mindig is könnyen ment neked-gúnyosan
-Ő a fiad volt?
-Igen. Maximilian. Most két éves-tettem karba a kezem
-Marco pedig…
-Igen.
-Mióta vagy…?-nézett értetlenül
-2008 óta, de csak tavaly házasodtunk össze.
Ijesztő, hogy fél szavakból is értjük egymást.
Bill ironikusan felnevetett.
-Gyönyörű kissrác. Le se tagadhatnád.
Próbáltam tartani magam, de remegtem és az első könnycsepp után jött a többi. Nem bírtam abbahagyni a sírást.
-Minek jöttél?-törölgettem a szemem
-Ne, ne sírj-jött közelebb és átkarolt-Megszakad a szívem-adott egy puszit a fejemre
-Miért vagy itt?-csaptam a mellkasába, de ő csak még erősebben ölelt-Miért?-kapkodtam a levegőt
Bill egyre csak csitított. Nem engedett el.
-Miért Bertsch? Nekem kellene most veled lennem-emelte fel az ég felé a tekintetét
-Igen… De elhagytál-zokogtam. A vállára hajtottam a fejem és átkaroltam a nyakát-Majdnem belerokkantam. Tényleg.
-Sajnálom-súgta
Egy pillanatig hazudni akartam magamnak és eljátszani, hogy minden rendben van. Hogy Én és ő még mindig együtt vagyunk, ezért hullanak a könnyeim a kabátjára.
-Te jelentettél nekem mindent. Mindent feladtam érted. A sulit, a barátaimat, a családomat. Semmim nem maradt utánad-távolodtam el tőle-Miután elhagytál, rá 3 hónapra anya is itt hagyott minket. Nem tudtam kihez fordulni. Borzasztó nehéz volt…-hajtottam le a fejem-De Marco ott volt. Te nem…
-Ha visszamehetnék…
-Nem tudsz-jelentettem ki-Élted a boldog és önfeledt kis életedet. Mi gondod volt?-hánytam a szemére. Minden sérelem kijött belőlem.
- Mindent elértem. Van egy híres zenekarom, mindenki ismer és megvan a magam stílusa. Azt csinálom, amit szeretek. Amihez értek. És ezt elismerik. Viszont emlékszel arra az estére? Amikor eljöttél a koncertünkre, de összevesztél a többiekkel a fű miatt.
-Emlékszem-pislogtam nagyot, mire mégtöbb könny csordult ki a szememből
-Azt mondtad, menjek vissza és játsszak. Én erősködtem, hogy haza kísérlek, de nem engedted. Akkor dőlt el minden-hunyta le a szemét-Néha, amikor egyedül vagyok, elképzelem, hogy mi lett volna, ha téged választalak azon az estén. Lenne most egy zeneiskolám-nevetett fel lágyan-Egy nagy házunk két kutyával. És tudod, ha akkor téged választalak, akkor Max vezeték neve Kaulitz-Trümper lenne-nézett rám
-Mit akarsz?

-Önző lenne, ha azt mondanám, hogy téged?
-Igen. Családom van.
-Csak azt akarom, hogy néha felhívhassalak és…
-Nem!-ordítottam rá. Erőt vette magamon és letöröltem a könnyeimet-Kérlek, ne keress-könyörögtem-Ne hívj fel, hogy ebédeljünk együtt, ne keress, ha meghalt a kutyád, ne gyere el Max első iskolanapjára és ne fogd a kezem, ha beteg leszek. Ne írj hozzám dalt, ne mondd el egy nyomi talk-showban, hogy mit érzel, hogy aztán másnap minden újság ezzel várjon a supermarketben. Nem akarok tudni rólad. Ne legyél az életem része! Úgy ne, hogy nem vagy az enyém.
-Még lehetek-fogta meg a kezem
-Késő. Szeretem Marcot és van egy közös gyerekünk. Elkéstél, Kaulitz.
-Emma, nem küldhetsz el!-csordult ki az első csepp könny a szeméből, majd folyó patakként folyt tovább-Már kétszer eljöttem ide, de Jörg mindig elküldött. Ez jelent valamit, hogy most végre itt vagy-ült fájdalmas mosoly az arcára
-Bill, megtanultam nélküled élni. Ne húzd ki a talajt a lábam alól megint!
-Szeretlek-nyögte
-Sajnálom-ennyire tellett tőlem. Nem tudtam mást mondani-Most menj. Indulnunk kell haza, Berlinbe és már kezd sötétedni, szóval…-hátráltam az arcomat törölgetve-Örültem…
-Emma!-szólt utánam-Még egyszer mondom: szeretlek. Te vagy a nagy ő. Akivel az egész életemet leélném. Ez magától értetődő, mint az ahogy levegőt veszek. Végül is, jó érzés ez nekem, de viszonzatlanul mégiscsak tök féloldalas…
-Tudod, én mit akarok, Bill? Hogy csak egyszer, csak egyetlen egyszer ebben a kurva életben elég legyek neked-nyitottam ki a szomorúságtól átfagyva a bejárati ajtót
-Apád említette, mi a foglalkozásod…
-Matek-angol szakos tanár-kaptam a fejemhez szégyenlősen
-Soha nem fogsz tudni kitörölni az életedből, mert amikor 16 évesen megfogadtuk, hogy örökké szeretni fogjuk egymást, az igazi volt-húzta be a kapu ajtót-És remélem, hogy most már kvittek vagyunk, mert az én világom is összedőlt.

Nem néztem rá. Csak a kocsijának a zúgó hangja jelezte, hogy Bill elment. Fizikailag igen, és bár minden porcikám küzd ellene, egy valamiben igaza volt: egy része itt él bennem, ez pedig a szíve. És ezen semmi sem változtathat.
Talán egyszer még együtt leszünk, talán nem… Nem tudom. De az biztos, hogy nem ebben az életben.