Battlefield-3.rész

3.

Az egész hétvégét átsírtam. Nem azért, mert nem tudtam beszélgetni Billel. Inkább a megaláztatás miatt. Rémes érzés volt ott állni a célkeresztben.
Vasárnap délelőtt végülis összekapartam magam és találkoztam Marcoval. Azt hazudtam neki, hogy kicsit beteg vagyok, nem tudtam aludni és ezért ilyen puffadtak a szemeim. Elhitte. Vagy csak úgy tett. Nem tudom.
Furcsa, hogy van egy helyes, pénzes, népszerű pasim és nekem más kell. M túl tökéletes. Mármint… tudom, hogy van egy jó és egy rossz oldala is. Tisztában vagyok vele. Sokszor gondolkodtam azon, hogy mit akar tőlem, mikor bármelyik lányt megkaphatná. Neki én kellek. Nekem meg egy különc kis rocker.
Talán a kalandot kerestem. Lehet. Megragadott Bill személyisége.

***
Hétfőn kicsit félve mentem be a suliba. Reggel próbáltam kikönyörögni anyunál, hogy ne kelljen mennem, de Jörg miatt nem jött össze. Fújtam is rá az egészen a suliba érkezésig. Beígért nekem egy új pólót. Érdemes rá haragudni.
Két közös órám is volt Billel. Oh, bár zacskót húzhattam volna a fejemre. Amint beértem, a lépcsőfordulóban máris összeütköztem azzal a szőkével, aki Tomot visszaültette. Nézett. Igazából fogalmam sincs, melyik osztályba jár. Valószínűleg Tom osztálytársa, mert nincs vele órám.
Második óra: angol. Amazing.
Besétáltam a terembe az angol cuccommal a kezemben. Úgy csináltam, mint aki nagyon nézeget valamit a tolltartójában. Leültem a helyemre és a könyvem első oldalára kezdtem firkálgatni. Sosem teszek ilyet, de valamivel le kellett kötnöm magam. Azt kell mutatnom, hogy: dolgom van, ne szólj hozzám.
Bevált. Csak futólag rám nézett, de semmi több. Nem szólított meg. Azért ez bántott. Valami bocsánatkérést vártam. Úgy elterveztem, hogy majd mit fogok mondani. Még a tükör előtt is gyakoroltam. Úristen… ez azért már gáz. Megőrjít ez a fiú.
Kicsöngettek a hosszú és unalmas Frau Lecht féle óráról. Pakolni kezdtem. Bele a tolltartómba a tollaimat, a könyveimre a füzeteket. Fontos procedúra ez nekem. Mindig is iszonyat precíz voltam. Túl precíz. Soha senki nem várt meg, mert túl sokat szaroztam.
Amint megcsapta az orromat a cigi szag tudtam, hogy ő az. Igen. Ő. Bill. Megvárt.  A szívem kihagyott pár dobbanást. Igazából elég nehéz leírni azt az érzést. Egyszerre élénkültem fel és zuhantam össze a sokktól. Felspanolt az adrenalin, miközben megannyi dolgon kezdtem idegeskedni. Hátrafordultam.
 A kezeit a farzsebeibe tette és kissé rekedt, mutáló hangon megszólított:
-Ahm, szia, Emma!-először mondta ki a nevemet
-Szia-szóltam közömbösen. Folytattam a rendrakást-Mit akarsz?-félve pillantottam rá, majd agresszíven betoltam a széket. A lábai hangosan karistolták a parkettát.
-Nézd, tudom, hogy Tom olyan rondán viselkedett. Csak…-vett egy mély levegőt-Szerinte vagytok ti és vagyunk mi-ráncolta össze a szemöldökét-Marco és bandája, illetve Tom és én…és…-ismét mély levegő és további magyarázkodás következett
-Értem. Még valami?-vettem a kezembe a cuccomat és felhúzott szemöldökkel ránéztem. A vállán lógó fekete táskáját igazgatta, de nem szólt. Cinikusan rámosolyogtam és elindultam az ajtó felé. Nem is tudtam miért teszem, hisz olyan helyes volt akkor is. Nem mértem végig elég alaposan. A büszkeségemtől még az orrom hegyét is nehezen láttam.
Már a küszöb elé érve legalább százszor lőttem volna főbe magam a drámázásért. Hisz bocsánatot kért… vagy legalábbis valami olyasmi…
***
Mindenki az udvaron hógolyózott a nagy szünetben. Marcoék ezt „fürdésnek” hívták. Én mindig azt, mondtam, hogy „köszi, otthon már fürödtem” és elmenekültem. Általában ez a hely egy tanterem vagy a lány wc volt. Meghúztam magam. Nem akartam csurom víz lenni és egész nap ázott kutyaként kinézni, meg aztán a megfázás se hangzik túl jól. Kicsit gyerekesnek is tartottam ezt az egészet 15 év felett. Bár valahol aranyos, hogy még mindig tudnak önfeledten játszani. Én kevés szituációban engedem el teljesen magam. Még Marcoval sem tört meg a jég. Nem voltam még önmagam, ezért is halogattam annyira azt a bizonyos testi dolgot. Ismerem magam. Nem tudnék felszabadult lenni az ágyban, ha még egy film nézése közben se megy.
Most a 23-as termet választottam. Odajárunk matekra. Teljesen üres volt. Bementem és kipakoltam. Körülnéztem. Az ablakon keresztül megpillantottam a többieket, ahogy a suli udvarán szaladgálnak. Odasétáltam és az üvegre tapadva bámultam tovább. Mikor Grete pulcsijába két ököl nagyságú hógolyót dobtak, akkor nagyon nem irigyeltem. Így fentről a melegből vicces volt azért.
Csak léptek. Ennyit hallottam. Bárki lehetett. El is hesegettem a hülye Billes gondolataimat. A sors nem sodorja eléd a szíved választottját kétszer egymás után. Kivéve most…
-Hát te?-grimaszoltam
-Csak lerakom-emelte fel a táskáját-aztán én is megyek. Ledobta az egyik padra. Kicsit tétovázott, majd elindult felém. Megállt mellettem és ő is kinézett az ablakon.
-Azt hittem, te is a bandába tartozol-mondta ironikus hangon, majd Marco felé bökött-Hogy hogy nem mész le?-megfordult és a falnak dőlt. Az egyik lábát is a falnak támasztotta. Olyan vad és lázadó volt. Elő kellett volna kapnom a telefont és lefotózni. Tökéletes kép lett volna.
-Tudod-forgattam a szemeimet-Az elméletetek erről a ki melyik klikkbe tartozik dologról kicsit zavaros. Ti vagytok az elnyomott liberálisok és még ti ítélkeztek?-húztam el a szám-Én csak én vagyok. Nem vagyok senkié és semmié. Csak én…-vontam vállat. Lesütöttem a szemeimet. Már megint leugattam szegényt. Az ujjbegyeim zavartan végig zongorázták a forró radiátort.
-Igazad van-szólalt meg kis idő után-Miért nem beszélgettünk mi még?-tette karba a kezét
Elmosolyodtam. Mit is válaszolhattam volna? Hogy én már iszonyat régóta akartam. Ahh… hagyjuk.
-Bill-csapott a másik Kaulitz kettőt az ajtófélfára. Mindketten odakaptuk a fejünket. Tom szúrósan nézett rám, de nem szólt egy szót se. Ez kicsit meglepő tőle-Nem jössz ki?-mutatott az ablakon túlra
-Most nem-habogta az ikre-Matek házit kéne írnom-elindult a padja felé
-Oké… akkor majd…-intett egyet és sietve tovább indult
-Ciki vagyok?-szólaltam meg miután Tom eltűnt
Bill felnevetett.
-És én?-lépdelt vissza hozzám-Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy Marconak fogalma sincs a koncertről…
-De van-vágtam vissza-Meg is kérdezheted…
-Hogy lenne?!-hördült fel-Különben már rég a sebészeti ambulancián ülnék-nyitott szájjal mély lélegzetet vett. Kilátszódott a nyelvpiercingje. Még sosem csókolóztam nyelvpiercinges sráccal.
-Igaz-mondtam halkan
Néma csend. Valahogy nem is akartunk megszólalni. Én legalábbis nem, az tuti. Lassan szálingóztak be a többiek. Billel még mindig a radiátor mellett álltunk. Kis idő múlva ő törte meg a szótlanságot:
-Mellém ülsz?-kérdezte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem értettem. Nekem millió indokom lett volna ezt megkérdezni, de neki?
Elgondolkodtam.
-Hát…ö…-nyögdécseltem
-Bár…-nézett körbe-Nagy az esélye, hogy ezt meg fogja tudni Bertsch…
-Nem érdekel…-vágtam rá
-Akkor?